A szegregációval kapcsolatos tévhitekkel foglalkozó cikksorozatunk soron következő témája az, hogy sokan úgy gondolják, a szegregált oktatás felszámolásának egyetlen célja a roma és többségi gyermekek és fiatalok közötti társas kapcsolatok javítása.
Ez azonban így nem igaz. Bár ez egy kiemelkedően fontos elérni kívánt eredmény, ugyanilyen prioritást élvez, hogy a szegregációval járó rossz minőségű oktatást javítsák. Továbbá az is hibás vélekedés, mely szerint a probléma csupán a roma gyerekekhez köthető.
Az iskolások egymástól való, bizonyos kritériumokon alapuló elszeparálása maga után vonja a tanulók motivációvesztését, létrejön egy „tanulással szembehelyezkedő szubkultúra”. Ez a jelenség a következőképp írható le: a tanulók gyakran olyan környezetből érkeznek, amely nem igazán tarja értéknek az iskolai sikereket. Vagyis a probléma gyökere abban keresendő, milyen az a közösség, amelyhez tartoznak ezek a fiatalok, tehát a probléma kezelhető lenne, ha olyan csoportba kerülhetnének, ahol tanuláshoz kötődő sikerekre ösztönzik őket. Azonban a való életben ez nem történik meg: a családi háttér tekintetében homogén osztályba/ iskolába járnak, így az otthonról kapott káros hatásokat ellensúlyozó kortársak hiányoznak mellőlük.
Mindehhez hozzájön a szegregált iskolákban tanító pedagógusok kérdése. Ők általában pályakezdők vagy ötvenévesnél idősebbek, sok esetben a megfelelő képzettséggel sem rendelkeznek. A sok hátrányos helyzetű tanulóval rendelkező oktatási intézményekben gyakori probléma a nem megfelelő felszereltség. A tanárok elvárásai is alacsonyak az említett közösségekben, sokszor lebutított tananyagot adnak csak át a tanulóknak, illetve a számonkérés is a bemagolható részekre koncentrál. Emellé jön a Pygmalion-effektus is (ha valakinek vannak elvárásai mással szemben egy adott helyzetben, akkor hajlamos olyan, ami szintén determinálja az egyre csökkenő színvonalat.
Forrás: Fejes József Balázs: MIÉRT VAN SZÜKSÉG DESZEGREGÁCIÓRA?